Az álláskeresés azt jelenti, hogy előre elkészített önéletrajzunkat akár több helyre is benyújtjuk. Aztán várunk, és várunk, hogy valaki felvegye velünk a kapcsolatot. Aki tapasztaltabb álláskereső, talán a saját bőrén is érezte, hogy a több jelentkezés közül csak elvétve érkezett valamilyen visszajelzés. Még az elutasító hívást vagy levelet is méltányolni lehet, hiszen legalább az az érzés támad az emberben, hogy figyelembe vették a jelentkezését, csak nem őt választották. Sajnos egyáltalán nem ritka, ha semmilyen reakciót nem váltunk ki önéletrajzunkkal. Éppen ezért, ha valahonnan mégis felkeresnek és behívnak állásinterjúra, az eséllyel és reménnyel kecsegtet. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy állásinterjún hogyan mutatkozunk meg. Tétje van, méghozzá nagy.

A munkaadók sokféle kérdést feltehetnek a jelentkezőnek, amelyek nemcsak a szakmai és gyakorlati felkészültségükre irányulhat, hanem azt is igyekeznek kideríteni, hogy az alkalmazottként jelentkező milyen típusú ember, milyen családi háttere van, mi foglalkoztatja őt a hétköznapokban. Egyszóval arra is kíváncsiak, hogy mennyire tudná szakmailag ellátni az üres pozíciót, valamint arra is, hogy mennyire közelít a cég, intézmény elvárásaihoz az egyén személyisége, mentalitása.

A legjobb formánkban szeretnénk leendő főnökünk elé állni. A legjobb benyomást szeretnénk kelteni. Az önéletrajzunk bizonyára már megtette a hatását, hiszen személyes találkozásra is sor kerül. Emiatt egyáltalán nem mindegy, hogy a vezető által feltett kérdésre hogyan és mit válaszolunk.

Természetes, hogy némi izgalommal vágunk bele az állásinterjúba. Van, akinél ez az izgalom a tetőfokára hág, csakhogy ez nem biztos, hogy a legjobbat hozza ki belőle. Törekedni kell arra, hogy az izgalom ne térítsen rossz irányba. Mindig önmagunkat adjuk, és próbáljunk meg hitelesek maradni.

Az állásinterjú során számos kérdést feltesznek nekünk, amelyre úgy illik válaszolni, hogy az valós tartalmú legyen. Tehetnek fel egy következő, ugyanahhoz a témához kapcsolódó kérdést, amelyből kiderülhet az is, hogy az előző kérdésre adott válaszunk sántít. Jelentéktelennek tűnő kis tetszelgésből egy nem feltétlenül szimpatikus oldalunkat ismeri meg így a vezetőség.

A magánéleti dolgokra és a szabadidős tevékenységekre ugyanúgy rákérdezhetnek, mint a jövőbeni tervekre. Ezzel határolják ugyanis be a munkaadók, hogy mennyire lehet egy-egy munkavállalóval számolni. Biztos munkaerőt jelenthetne, vagy csak a hozzájuk való jelentkezést egyfajta ugródeszkának tekinti?

Amennyiben kérdezik, bátran beszéljünk hobbinkról, sportolásról, gyermekeinkről, továbbtanulási és fejlődési szándékainkról, de csakis olyannal rukkoljunk elő, amely a valóságban is megállja a helyét. Ha a szakmaiságba belevegyítjük egy kicsit a hobbit, a magánéletet is, akkor nagyobb eséllyel pályázhatunk a megpályázott helyre.