Július 7-én ünnepeljük világszerte a megbocsátást, amikor elengedjük a régi sérelmeinket, haragjainkat és megbocsátunk mindazoknak, akikről úgy gondoljuk, vétettek ellenünk. Ezzel nem csak másoknak, de magunknak is jót teszünk, rendkívül káros ugyanis testünknek, lelkünknek, ha sokáig dédelgetjük a sértettségeinket, hosszú távon ezzel csak magunknak árthatunk!
Sokan azonban képtelenek elengedni a múlt fájdalmait, nehezükre esik azt mondani: „Megbocsátok neked, megbocsátom, amit ellenem tettél.” De az elengedés művészetét is meg lehet tanulni, ha tudjuk, miről is szól mindez. A megbocsátás ugyanis nem azt jelenti, hogy felmentjük a másikat minden vétke alól, vagy hogy el kellene feledkeznünk minden múltbéli eseményről. A megbocsátással önmagában még nem mentettük meg a kapcsolatunkat sem a másikkal. Fontos, hogy a békülés után mindketten dolgozzunk rajta továbbra is. És a legfontosabb: a megbocsátás valójában sokkal inkább szól rólunk, mint arról, aki vétett ellenünk. Hiszen mi magunk nem érdemeljük meg azt, hogy a rossz érzések, a sértettség, a csalódottság, a düh, és a harag egyvelegében pácolódjunk. Azáltal azonban, hogy megbocsátunk, lehetőséget adunk az ellentétek tisztázására, az újrakezdésre, az új alapok lefektetésére.
A megbocsátás azonban kemény munka, ami a mi részükről is sok energiát követel majd.
Először is gondoljuk át, mi is váltotta ki pontosan a haragunkat. Igyekezzünk ezúttal félretenni az érzelmeinket, nézzük csak a szigorú tényeket!
Vizsgáljuk meg, mi az, amit tanulhattunk az esetből? Mi az, amivel a konfliktus hozzájárult a személyiségünk fejéődéséhez?
Aztán próbáljuk meg magunkat belehelyezni a másik cipőjébe. Vajon milyen indítékai lehettek? Mi váltotta ki hibás viselkedésüket? Mi az oka annak, hogy ilyen igazságtalanul jártak el velünk szemben?
Végül döntsük el, magunkban akarunk-e megbocsátani a másiknak, vagy el is akarjuk neki mondani?
Akárhogy is, mondjuk ki hangosan: „Megbocsátok neked.” Vegyünk egy nagy levegőt, fújjuk ki, és ezzel együtt engedjük el a haragot.
(Kép: Hernan Pinena)
