Jump to content

Egy szindróma, amikor nem hiszünk magunkban

2018. 01. 08. 17:00

Közülünk többen szeretnek szerepelni, még ha azt csak saját közegükben is teszik meg. Ők azok, akik nem bánják, ha minden tekintet rájuk tapad. Másokat azonban ez teljeséggel idegen, és azon dolgoznak, hogy nehogy olyan helyzetbe kerüljenek. Még a nagy hírességek sem biztos, hogy jól érzik magukat saját bőrükben és világukban.

A celebvilág mozgatórugója a figyelemfelkeltés. Az állandó középpont azt is jelenti, hogy a magánéletük is ki van teregetve, de ez hozza számukra az ismertséget és a pénzt is. Ha figyelnek rájuk, akkor nő irántuk az érdeklés is, mindegy, hogy negatív vagy pozitív értelemben. Aztán vagyunk mi, hétköznapi emberek, akik nem mozgunk a média középpontjában, hanem éljük mindennapi életünket. Ezalatt egyáltalán nem kell unalmasságot érteni, de tény, hogy ránk nem vetül állandó figyelem. Tesszük a dolgunkat, ki serényebben, ki kevésbé. Olykor vágyunk a kitüntetett figyelemre. Jó lenne, ha csillogás venne körül és luxus körülményeket élvezhetnénk, ám azt is sejtjük, hogy ez csak ideig-óráig tetszene igazán. Az állandó figyelem valószínűleg nagy teher lenne.

A magamutogató hírességek mellett vannak néhányan, akik ugyan nagyon ismertek, szeretett emberek, ismeri őket szinte az egész világ, ám önmagukkal nincsenek teljesen jóban. Kétkednek magukban, munkájukban, sikereikben. Bizony, a nagyon tehetséges művészek között vannak olyan önmagukban kétkedők, akik elért eredményeiket sokkal inkább tulajdonítják a véletlennek, a szerencsének, mintsem saját szorgalmuknak, tehetségüknek. Ők azok, akik az úgynevezett imposztor szindrómát élik meg.

Nem kell ehhez hírességnek sem lenni. Teljesítményorientált világban élünk, ahol a külsőség és az anyagiasság is dominál. Nagyon sokat dolgozunk, többet és egyre többet akarunk kihozni magunkból. Minél feljebb szeretnénk törni, ami egyben nagyobb fizetéssel is kecsegtet. Még ha el is érjük a kitűzött cél, újabbat szemelhetünk ki, és az elégedettség érzése csak addig száll meg minket, amíg kielégítettük vágyunkat. Mihelyt megvan, újból kell valami inger, és lényegében folyton elégedetlenek vagyunk önmagunkkal.

Az 1900-as évek utolsó harmadában nevezték meg ezt a jelenséget, amely főleg magasan képzett nők körében jelentkezik. Az önmarcangolást olyan fokra túlzó nők jellemzője az imposztor szindróma, amely azzal jár, hogy bármilyen dicsérő szóba kételkednek. Még akkor is, ha bizonyított a siker. Az imposztor szindrómát megélő nők nem hisznek mások elismeréseiben. Mivel minden ember hibázhat, így a nagyon okos, és nagyon képzett emberek is. Akik az önmarcangolás mesterei lettek a sok munka közepette, azok még a picike hibát is úgy élik meg, mintha javíthatatlan dolgot vétettek volna. Azért, hogy egy picike hiba sem legyen a munkájukban, szinte állandóan ellenőrzik magukat. Ez még csak normális lenne, hogy valaki ellenőrzi, mit ad ki kezei közül, de az imposztor szindrómások ezt túlzásba viszik. Majdcsak annyi időt fordítanak az önellenőrzésre, mint magára a munkafolyamatra. Ez nagyon időigényes, így nehéz tartani a határidőket is. Jellemző rájuk a késés.

Az imposztor szindrómás nők esetében a minimum, az a másoknak számára a maximumot jelenti. Vagyis alaphangon csak a 100%-ot engedik meg maguknak teljesítményben, máskülönben elégedetlenek. Emberek vagyunk, akik hibázhatnak, tévedhetnek. Ezt pedig mindenkinek el kell fogadnia. Jó, ha az embert olyan szerető családi és baráti környezet veszi körül, akik rávilágítják arra, hogy saját elvárásainkból néha lejjebb kell adni ahhoz, hogy az reális legyen, és az jobban közelítsen a valósághoz, mint amit az imposztor szindrómában szenvedő nők vizionálnak.

(Forrás: marmalade.hu | advice.shinetext.com, preen.inquirer.net, mountaingoatsoftware.com/képek)