Egyáltalán nem jó viszonyítási alap más életéhez mérni a sajátunkat. Nemcsak akkor, ha azt tapasztaljuk, hogy valakinek könnyebb az élete, mint a miénk. Ha csak felületesen ismerünk valakit, akkor csak a felszínt ismerjük, és a látszatot, amit megenged mutatni életéből. Könnyen mást lehet, mint a valóság. Így tehát a csillogás mögött rejtőzhetnek nagy belső hanyatlások, és a kifelé mutatott szerénység és szolidság igazi boldog életet takarhat.

Senki sem mondta, hogy az élet könnyű. Sőt mi több, felnőtt fejjel azt tapasztaljuk, hogy olykor kimondottan kegyetlen és igazságtalan. Összeroskadunk, ha egy fiatal ismerős, rokon, barát távozik az élők sorából. Sorra feltesszük a miérteket és válaszokat remélünk.

Saját életünkre lebontva is felteszünk magunkban kérdéseket. Tényleg ennyi csak az élet? Dolgozni minduntalan, nem odafigyelni magunkra? Mire észbe kapunk, gyógyíthatatlan beteggé válunk, amely leamortizálja szervezetünket és meggyötöri a családi harmóniát.

Az élet nemcsak felnőtt életünkben mutatja meg könyörtelenségét, hanem már gyermekként is. Már akkor tapasztalunk igazságtalanságot. Nem is puskáztál, mégis a tanár neked írja be az egyest. A testvér hülyesége miatt téged is szobafogságra ítéltek a szüleid. Az év – ha nem az évtized – bulijára volt kilátás, de a kérlelések ellenére sem engedtek el a szüleid. Lehetne még folytatni a sort, de ilyen túlélhető igazságtalanságokkal már fiatalként is találkozunk. Mégis feldolgoztad, mert mögötted állt a családod, a szüleid, a tanárod. Felnőttként nagyon komoly történésekkel kell szembenézni, döntéseket kell hozni, felelősséget kell vállalni. A családodban, baráti körödben fejét felütő nagy baj is betoppanhat a gondolatodba, és félelemként, dühként, tehetetlenségként elérhet téged is. Az élet kegyetlen egyesekkel. Vagy mindenkivel?

Szörnyű hírekkel szembesült az ország a napokban. A tragikusan fiatalon elhunyt tehetséges csillag tényleg a csillagok közé költözött. Fábián Juli itt hagyta a földi létet. A szépségével, szerénységével, bájával, és leginkább gyönyörű hangjával elbűvölte az országot, és mára csak a hangja maradt. Annyi minden volt még abban a fiatal szépségben. A bátor fiatal nő egyszer már szembenézett a betegséggel, akkor leküzdötte. A következő alkalommal is felvette a boxkesztyűt, és hitt is a gyógyulásában, mégis eltávozott. Juli hitt abban, hogy az élet nem ennyi, amit itt tudunk produkálni. Egy másik formában, egy másik világban megint összeáll eggyé, ami most darabokra látszik hullani. Nem marad másunk, mint a hitünk. Hinni kell abban, hogy egy ilyen csoda, mint Fábián Juli is, – mint mindenki más is – máshol és talán másmilyen formában folytatja tovább. Hány Julihoz hasonló fiatal élet törik derékba. Mint ahogy a másik rémes hír sokkolta az országot. Egy három gyermekével várandós fiatal nő sikeres császármetszése után életet adott hármasikerinek. Még láthatta őket, majd rosszul lett és elhunyt. Bele sem tudunk gondolni a fiatal, magára maradt apuka helyzetébe. Amit mi gondolunk, az közel sem az, amit a fiatal férfi érezhet. Újfent az kattog az agyunkban, hogy igazságtalan és könyörtelen az élet.

Éppen ezért, amíg azt tapasztalod az életedben, hogy egészséges vagy, a családod is az, van gyermeked, megfelelő körülmények között életek: mindened megvan. Döbbenj rá, hogy mennyire gazdag és boldog lehetnél, ha hagynád. Tanuld meg elfogadni azt, ami éppen van. Tanulj, fejlődj, okosodj életed során, és ne felejts el hálát adni és megköszönni mindent, amid van.