Jump to content

Haldokló kapcsolataink menedékében, mire várunk?

2016. 08. 29. 16:30

Nem csak testileg lehet éveken át nyomot hagyó sebet ejteni az emberen. Néha a szavak ereje nagyobb fájdalmat okoz, mint egy pofon. De miért tűrünk csendben egy haldokló kapcsolatban?

Az élete során egyszer mindenki belefut abba a nagy Ő-be, akinek mindent elnéz. Logikus magyarázat nem létezik a miértre, de valami sokkal mélyebben gyökerező igen: a szeretetéhség, a kötődés, és a remény. Ez a három dolog felülírja az ész érveket.

Mindenkinek az életében elérkezik az a valaki, akinél érzi, hogy bizony Ő más, mint a többi, vele le tudna élni egy életet gond nélkül, elfogadva az összes hibáját, rigolyáját, mert valami földöntúli vonzás köti hozzá, ami mélyebb, mint bármelyik szerelem, és őszintébb, mint a rajongás. De mi van akkor, ha a tökéletesen ideális kapcsolat egyik napról a másikra megromlik, majd romjaiból újra felépülve kap szárnyakra, de ahogy telnek-, múlnak a napok, rádöbbenünk: sosem lesz már a régi?

Dilemma

Két opció létezik: menni és maradni. Nos senki sem okolható, ha egy intenzív és mély érzelmi kötődésre épülő kapcsolatnál azonnal a fékre lép, és méltóságát, eszméit, ész érveit sutba dobva megpróbálja menteni a menthetőt. De van, amikor már ez késő.

A kapcsolat két emberről szól, és ha csak az egyik próbálja a romokból újjáépíteni, erősebbé az együttlétet, akkor nem sok jóra számíthat. Legfeljebb még egy-két kiszenvedett hónapra, netán évre, de sosem lesz olyan, mint az elején. Csodák persze vannak, és van, amikor a másik fél is megembereli magát, túllép a saját sérelmein, a gondolatait fogva tartó nehézségeken, de ez csak ideig óráig tart.

Lehet hibáztatni bárkit? Talán. Talán azt a felet, aki veszni hagyja az egészet, aki nem szedi össze maradék erejét, hogy még utoljára kinyissa a szívét, aki minden kifogást megragad, hogy kibújhasson a rá váró feladatból.

S mégis miért vár a másik? Mert nem tudja, mit tegyen, a remény, a jobb pillanatok és a szép emlékek törhetetlen láncként kötik gúzsba testét és lelkét egyaránt. Mert elengedni valakit, akit szeretsz, olyan, mint odaajándékozni másnak legféltettebb kincsed: tébolyító és keserű, megnyomorítja a lelket.

Talán ezért szenvednek sokan kapcsolatuk utolsó romjain várva a pillanatra, ami valójában sosem jön el. De jobb egy halott kapcsolatban, magunkat hitegetve remélni, hogy egyszer lesz jobb? Van értelme akkor remélni, ha a másik már feladta, mert az egyszerűbb számára?

 

Még több izgalmas cikkért keresd a  Marmalade facebook oldalát! 
Forrás: marmalade.hu | Kép: pixabay.com