Mondhatnánk, hogy ez természetes. A férfiak már hozzászoktak, hogy sosem vagyunk elégedettek alakunkkal, kinézetünkkel. Ezek a kritikus testrészek, szépséghibák vélt vagy valósak, egyesek megszállottan vizsgálják magukat, és még megszállottabban foglalkoznak kinézetükkel. Mielőtt ráhúznánk ezekre az emberekre, hogy túl sokat foglalkoznak magukkal, valamint aki keres, az talál is hibát, kutatók kísérletbe kezdtek, hogy kiderítsék, mi áll ennek hátterében. Miért van az, hogy néhány embert annyira foglalkoztat külsője, és annyira nem szereti és nem is érzi magát jól a bőrében, hogy egyenesen szenved?

Amerikai szakemberek egészséges testképpel rendelkező személyek agyi tevékenységét hasonlították össze testképzavaros emberekével. Az agy elektromos hálózata máshogy működött a testképzavaros személyeknél, mint az egészséges társaiknál. Ha ezek a hálózatok nem megfelelően működnek, akkor saját magát egészen másképp, azaz rosszabbul ítéli meg, mint amilyen. Az átlagos súlyú ember kimondottan kövérnek látja magát, sokkal csúnyábbnak ítéli meg magát egy testképzavaros, mint amilyen valójában, ráadásul tragédiaként éli meg az ilyen ember. A hazai népesség két százalékánál jelentkezik a testképzavar, de komoly hatással van mindennapi életükre, párkapcsolatra, munkavégzésre.

Nem kell ahhoz testképzavar, hogy ne legyünk magunkkal elégedettek. Azt is el kell ám fogadnunk, hogy ami tetszik nekünk, az másnak egyáltalán nem biztos. Ebből az is következik, hogy ha te magadnak nem is tetszel, látsz magadon olyat, ami nem szép, mást lehet, hogy éppen az fog elvarázsolni. Amúgy is minden olyan viszonylagos. Sokszor a külvilágból felénk áramló információk befolyásolják azt, hogy magunkat hogy látjuk. Az önkritikánk leginkább a testünkre koncentrálódik, így aztán sokat nézegetjük magunkat, és persze kritizáljuk fenekünket, combunkat, hasunkat, bármit.