Arra tanítjuk gyermekeinket, hogy legyenek becsületesek, és mindig igaz úton járjanak, mert a hazugság előbb, vagy utóbb úgyis kiderül. Helyénvaló tanítás ez, amelyet bele kell nevelni a kicsikbe, de vajon következetesek vagyunk? Mi magunk nem hazudunk soha a gyerekeknek? Dehogynem! Méghozzá elég sokszor. Nem állítanánk, hogy nem szándékosan tesszük, azonban azért hazudunk, hogy enyhítsünk gyermekünk szorongásán, félelmén. Máskor nem akarjuk, hogy érzékeny kis lelkük sérüljön, ezért inkább nem a valóságot mondjuk nekik, hanem szépítünk azon. Nincs is akkor gond, ha nem derül fény az igazságra, de jól tudjuk, hogy a füllentések, kegyes hazugságok is mindig kiderülnek. A legjobb lenne persze, ha ezeket kiiktatnánk és példát statuálnánk, ennek ellenére a legtöbb szülő elköveti azt, hogy kegyes hazugságokkal traktálja a gyermekét, csak hogy a helyzet normalizálódjon.
Ki szeret orvoshoz járni? Senki! Még a gyerekek sem, azok a kicsik sem, akiknek semmilyen rossz élményük nem volt még a fehérköpenyesekkel. Az orvosi rendelő ugyanis az a hely, ahol sok gyermek sírva jön ki az orvostól. Baljós hangok szűrődnek ki, és ebben a környezetben kell a szülőnek a gyermek lelki békéjét egyensúlyba hozni. Jól tudjuk, hogy az injekció beadása még véletlenül sem tartozik a legjobb élmények közé, még ha csak pillanatnyi is a fájdalom, mégis fáj. Ennek ellenére mégis azt mondjuk a gyerkőcnek, hogy nem fog fájni. Jól tudjuk, hogy nagy kamu, és először még hihető, de sokadik alkalommal vajon elhiszi nekünk ezt a kicsi? Múltkor is átvertük.
Elvárjuk gyermekeinktől, hogy amit kérünk tőlük azt azonnal és maradéktalanul tegyenek meg, mert ha nem, akkor szankciókat vezetünk be. Csakhogy amikor a gyermekeink kérnek tőlünk valamit, akkor nagyon gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy mindjárt, vagy pár perc. Jól tudjuk, hogy amibe belekezdtük, a befejezésig nem lenne elég néhány perc, de hogy a kedélyeket megnyugtassuk, hazudunk. Ezzel azonban csak hitegetjük a gyerkőcöt és ledöngöljük időérzékét is. A két perc úgy rögzül bennük, hogy az jóval több.
Azt is megígérjük gyermekeinknek, hogy mindig ott leszünk, ha valami bántódás érné őket, de ez nem így van. Számos probléma esetén nem tudunk azonnal a segítségükre lenni. És az legalább éppen ekkora hazugság, mint amikor azzal áltatjuk gyermekünket, hogy sosem hagyjuk, hogy bántódása essen. Hiszen nem lehetünk mindig mellettük, és sokszor még akkor is megtörténhet a baj, ha ott állunk mellettük.
Gyermekeinket motiválni szeretnénk, még szép. Kedvet akarunk nekik csinálni mindenhez, ezért biztatjuk őket, és hajlamosak vagyunk erős túlzásokba esni. Ilyenkor gyakorta hangoztatjuk, hogy az adott tevékenységben ők a legügyesebbek. Ha azonban nem reális a dicséret, akkor becsapásról van szó, hazugságról.
Aztán persze ott a fogtündér, a Mikulás és a húsvéti nyuszi mítosza, amely sok éven át lengi be családok otthonát, mire kiderül az igazság, vagyis a hazugság.
