A szülői szerep nem jelenti azt, hogy viszonzást várnak mindazért, amit évek hosszú sora alatt – akár felnőtt életükben is – segítették gyermekeiket, de a legtöbb gyerek nem hagyja egyedül szüleit akkor, ha baj van. Ez egy teljesen egészséges emberi hozzáállás, mind a szülő, mind pedig a gyermek oldaláról nézve. Vannak, akik saját boldogságukat és életüket áldozzák fel azért, hogy szülei mellett legyenek akkor, amikor már arra ráutaltak.

Szülőnek lenni nem olyan egyszerű. Vannak rázósabb és nyugodtabb időszakok, és sokszor az, hogy jól csináltuk, nem azonnal derül ki, hanem évek, évtizedek múlva. Szülők többsége esik abba a hibába, hogy bár házasságuk menthetetlenül megromlott, mégsem lépnek ki a már egészségtelenné vált légkörből azért, mert a gyerekek érdekeit nézik. Saját boldogságukat áldozzák tehát fel azért, hogy a gyerekek teljes családban nevelkedhessenek. A szülők ebben az esetben saját érzéseiket, akarataikat nem tisztázzák, a szőnyeg alá söprik, csakhogy ezzel a gyermekeik sorsára is hatnak. Olyan nyomás alá helyezik őket, amelyeket cipelniük kell.

Aztán ott van az az anya, aki magára marad gyermekével. Egy szakítást, válást ki kell heverni, de amikor már ideje lenne újra kapcsolatot kialakítani, akkor is visszautasítja minden férfi közeledését. Sok gyermekét egyedül nevelő nő érzi úgy, hogy ha már megcsonkult a család, anyaként kutya kötelessége gyermekének mindent megadni, és az bizony lemondásokkal, önfeláldozással jár.

Anya és lánya közötti kapcsolatok is sokfélék. Nem minden gyermek kapja meg a kellő mennyiségű szeretetet, figyelmet, így megfogadják azt, hogy ők másképp fogják majd csinálni. Szembeszállnak saját múltjukkal. Az ilyen anyák könnyen túlzásokba eshetnek, és bár tényleg odafigyelnek gyermekeikre, több figyelmet és szeretet is adnak, csakhogy átesnek a ló túlsó oldalára. Egy másik végletbe. Nem olyanba, amit ők tapasztaltak, hanem egy újat kreálnak, de az sem egészségesebb.

Nők, anyák sokasága esik abba a csapdába, hogy beleragadnak az anyaszerepbe. Egy ideig oltalom, azonban a bajt csak tetézik, elodázzák. Haragszanak magukra, hogy kiszakították gyerekeiket a családból. Úgy érezhetik, hogy túl sokra, túl nagyra vágytak, amit a házasságban nem kaptak meg. Míg néhányan magukat okolják, addig mások volt férjükre, gyermekeik apjára húzzák rá a vizes lepedőt.

A legjobbat akarjuk gyermekeinknek, de ehhez az is hozzátartozik, hogy anyaként és nőként is boldognak kell lennünk, békében kell lennünk önmagunkkal, múltúnkkal, jelenünkkel. Bármelyik anyatípusba is tartozunk, figyelnünk kell gyermekeink reakcióit. Nem kell lemondani értük minden jóról, az életről, mert felnőtt életükben azt fogják érezni, hogy tartoznak nekünk, és pontosan abba a csapdába esnek, mint mi magunk.