Eddig teljes mértékben birtokolta szüleit, s most egyszer csak osztozkodnia kell valakivel a figyelemben, szeretetben. Sőt, egyszerre csak ő lett a nagytestvér, akinek állandóan tekintettel kell lennie a kicsire. Legyen csendben, mert alszik, most ne zavarja az anyját, mert a kicsi szopik, gyengédebben simogassa a buksiját, mert még megsérti, és még a játékait is meg kell vele osztani. - Jó, jó édes ez a baba, és állítólag majd játszani is tudok vele, ha nagyobb lesz, de most csak idegesítő és elvette a szüleimet. Úgyhogy le vele! A legrémisztőbb horror is természetes ilyenkor, hiszen ki látott már kismacskát, aki udvariasan előretessékeli a tesóját szopni? Na nem. Inkább átgyalogol a fején.

A legtöbb nagytesó ilyenkor átmenetileg „elromlik”. Hisztisebb lesz, többet ellenkezik, nem tudja eldönteni, hogy most komoly nagy gyerek, vagy inkább megint pólyás akar lenni, sokan verekedni kezdenek az oviban. Gondoljunk bele, még a szülőknek is nehezebb ez az időszak. Egy anyuka, aki nálam járt, mesélte, mennyire hiányzik neki, a nagyobbal az esti rutin, meseolvasás, összebújás. Elhatározták, hogy minden második este a kicsit apa altatja majd, hogy anya újra hozzájusson a nagyobbikkal megélhető intim pillanatokhoz. És bejött.

Az elsőszámú, legvarázslatosabb eszköz testvérféltékenységre a „különidő”, melynek kritériumai a következők:

1.       Rendszeres, lehetőleg napi szintű

2.       A gyerek számíthat rá, tudja, hogy van neki olyan

3.       Hívhatjuk a gyerek nevén, pl.: „Márk különideje anyával”

4.       A gyerek határozza meg, hogy mivel töltsék az időt, mit játszanak

5.   A másik tesó nem zavar be, az a minimum, hogy a másik szobában, csukott ajtónál valaki lefoglalja, de leginkább nincs is otthon

6.      Ovisoknál minimum napi 20-30 perc, kisiskolásnál 15 perc, nagyobbaknál 10 perc

7.      Minden testvérnek jár a sajátja

 

A különidő az általános gyógyír, de mi a gyorssegély, ha a két gyerek gyapálja egymást? Tegyük fel, hogy „A” az elsőszülött, 4 éves, „B” a kisebbik, kettő. Amikor kilépsz a szobából, azonnal egymásnak esnek valamin, repül a tányér, a kisebbik bőg, a nagyobb olyan durcás arcot vág. Érdekes, hogy ki kezdte? Nem. Attól még senki nem lett jobb testvér, mert büntetést kapott. A cél itt az lenne, hogy mindketten érezzék, hogy elfogadjuk az indulataikat, csak a kifejezés módja nem helyes. Ezzel empátiát tanulnak, ami előbb utóbb a testvéri viszonyukban is megmutatkozik.

1.     Először nyugtassuk meg azt, aki erre jobban rászorul

2.     Ültessük le mindkettőt egy-egy oldalunkra, öleljük át őket

3.   Hallgassuk meg mindkét felet, bíztassuk arra, hogy fejezze ki az érzéseit (beszéljünk ahelyett, aki még nem tud beszélni, vagy eldöntendő kérdéseket tegyünk fel, pl.: Ugye fájt, amikor A megütött?)

4.   Ne vitatkozzunk az érzésekkel, ne ítélkezzünk felettük, fogadjuk el, hogy vannak (Például: A: Úgy utálom, amikor bőg! Anya: Értem, idegesít téged, ha B hangosan sír, mérges leszel.)

5.     Mindkettőt bíztassuk arra, hogy mondja el a másiknak is

6.   Keressünk közösen megoldást a konfliktust jelentő helyzetre (Például: A nagyobb nyugtassa meg a bőgő kicsit, vagy kérjen tőled segítséget)

Pethő Orsolya, pszichológus

további nevelési tanácsok: www.kolyokszerviz.hu

kép: http://www.canadianfamily.ca/kids/13-cute-sibling-photography-ideas/slide/cf_babyforsale_1000/