Jump to content

Mit hagysz magad után?

2016. 09. 12. 19:00

Majdcsak minden ember életcélja, hogy maradandót hagyjon maga után. A fennmaradás legjobb formája pedig a genetikai állomány továbbadása, amely az utódokban testesül meg. Az élőlények ezért küzdenek, ezért vívnak sokszor élet-halál harcot.

Megtalálni a világban a párunkat, a társunkat, vele közös életet alapítani, majd gyermekeket szülni a világra, ez a legtöbb ember vágya. Fiatal korunkban erre nem igazán gondolunk, de amilyen fenyegetett világban élünk mostanában, egyre inkább befészkelődik agyunkba az a tudat, hogy milyen múlandó az élet. A pszichológia is nemrégiben kezdett el foglalkozni a terror menedzsmenttel, vagyis a félelemkezeléssel. Azért került ez középpontba, mert az ember alapjában véve fél az elmúlástól, szorongással tölti el. Így persze élni nem lehet, legalábbis hosszú időn keresztül nem élhetünk a halál gondolatának árnyékában, ezért olyat keresünk, amivel el tudjuk hitetni magunkkal, hogy sosem múlunk el igazán. Ha maradandót hagyunk magunk után, akkor mindig jelen is leszünk a világban. Ez az önmenedzselés, amellyel egyensúlyban tartjuk rettegésünk mértékét.

A halhatatlanság érzésének elérését leginkább abban érzi az ember, ha családot alapít, azaz ha gyerekeket ad a világnak. Tovább viszi a genetikáját és már nem volt hiába az élete. Nem baj, ha nem teremtett a világnak híres épületet, képzőművészeti alkotást. Ha belegondolunk, a gyermekeink genetikai állományának felét szolgáltatjuk, a másik szülő pedig a másikat, tehát tényleg magunk után hagyunk valamit. Ránézünk gyermekeinkre és látjuk azt a hasonlóságot, amely vagy a szülőkre, vagy távolabbi generációk tagjaira emlékeztet. Nem csak a külső megjelenésben, de a viselkedésben, szokásokban is tovább viszik a szüleik értékeit az utódok.

Az elmúlásnak, annak gondolata hatással van a gyermekvállalási kedvünkre, melyet lélektani kísérletekkel bizonyítottak. Gyermektelen férfiaknak és nőknek beszéltek a halálról, de a csoport másik felének nem említettek semmi ilyet. Amikor megkérdezték, hogy mennyi gyermeket szeretnének majd később vállalni, azok jóval nagyobb számot mondtak leendő gyermekeiket tekintve, akiknek a gondolataiba az elmúlás beférkőzött.

A gyermek tehát az, aki betölti a kicsi én, vagy a második én szerepét, hiszen saját magunkat szimbolizálja. Ha pedig gyermekeinknek a saját keresztnevünket is adjuk, annak is egyfajta rettegéskezelési jelentősége is van. Ezzel tesszük a világ számára is egyértelművé, hogy a gyermek a sajátunk, a kicsi énünk. Ezzel oldjuk magunkban az elmúlástól való rettegést.

(Forrás: parentsofepileptickids.co.za, wackyowl.com/képek)