Fiatalként megtapasztalhatunk nagynak hitt szerelmeket, érzelmeket. Amíg tart lángol, és ha vége van is éget. Ám a becéző, szívünkig hatoló szavak nem biztos, hogy örökké tartanak. Ezek nem olyan esküszavak, amelyeket ne lehetne megszegni. Azt hisszük, hogy ezeknek a szavaknak súlya van. Van is, de csak arra a mámoros időszakra vonatkozik. A rózsaszín köd pedig elillanhat, és a csók már nem pecsétje a kapcsolatnak, a szép szavak pedig úgy elillannak, mintha sosem lettek volna. Könnyen össze is téveszthetjük a vágyat a szerelemmel, de amint megkapjuk azt, amire vágytunk, már nem biztos, hogy olyan becses értéknek látjuk, mint azelőtt.

Mindenki keresi a párját. Várjuk az első találkozás utáni jeleket, hogy lesz-e folytatás, vagy sem. A férfi közelsége még közel nem garantálja azt a biztonságot, amire a nők vágynak. A férfi erős karja sem jelenti az igazi védelmet, és a vágyakozó tekintete sem garantálja azt, hogy mindörökké együtt. Abban a pillanatban felmerülhet mindkét félben, hogy ez az, amelyet mindig érezni szeretnének, amely jó lenne, ha sosem múlna el. Fürdőznek egymás izzó tekintetében, aztán mintha a buborék kipukkanna.

Ha megkapta a férfi azt, amire vágyott, az egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz, mint amit a nő is szeretett volna. Így lesz egy romantikusnak ígérkező szerelmi történetből szomorú és befejezetlen – attól függ, hogy a férfi vagy a nő szemszögéből nézzük – sztori.

Sokan vágyunk a szerelemre, a szeretetre, ám mindenkinek a saját útját kell bejárni akkor, amikor kapcsolatait építi. Naivan indulhatunk neki, de egyre több tapasztalással és ismerettel a hátunk mögött megtanuljuk – jó esetben –, hogy ki az, aki érdemes arra, hogy szívünk felé vegye az utat. Ehhez bizony önmagunknak kell lennünk, ami azt jelenti, hogy el kell engedni a másoknak való megfelelést. Csak te vagy, a te utad, a te érzéseid. Becsüld és szeresd önmagad. Magaddal kell a legjobban lenned ahhoz, hogy mások is úgy lássanak. Legyen tartásod, mert bármilyen extra külsőségnél nagyobb kincs. A drága és divatos öltözködés nem tart meg két lábon, ha bármilyen dráma történik az életedben. Az önbecsülésed, a gerincességed, a tartásod az, ami számít.

Ehhez azonban tapasztalás, utak, visszautak, kanyarok, stoptáblák kellenek, hogy rájöjjünk mi és ki a fontos. El kell engedni, meg kell szerezni, akkor és ott. Mindig, amire éppen szükség van, de ez a saját igényed legyen, mindenkitől független. Valójában az jellemző ránk, hogy függővé tesszük magunkat mások véleményétől, hangulatától. Felvesszük más érzéseit, pedig köze nincs a miénkhez. Ezeket kell megtanulni nem látni, vagy elengedni. Meg kell tanulni jól szeretni is. Ha önmagaddal jóban vagy, akkor tudod, hogy azok az emberek, akik nem szolgálják már a javadat, és te sem az övékét, magad mögött kell hagyni. Ráadásul vissza sem szabad nézni. Ne félj az egyedülléttől, mert az nem a magányod. Az önmagaddal való érintkezésbe visz, ha hagyod. Ha megérzed milyen jó magaddal egyedül lenni, akkor az egyedül töltött időszak sem lesz kín, és csak úgy engedsz magadhoz közel valakit, aki arra méltó, és te rá méltó vagy.