Jump to content

Ha az ember tud adni, nagyon gazdagnak érzi magát

2017. 05. 08. 10:00

Évente több száz ember gondolja úgy, hogy szabadidejében nem nyaralni megy, hanem Hatvanba, hogy daganatos és más súlyos betegséggel küzdő gyerekek gyógyulását segítse a Bátor Táborban. Mindezt önkéntesen.

Cserepes Misi 2012-ben döntött úgy, hogy jelentkezik cimborának – így hívják a tábori önkénteseket - és ahogy ő mondja, azóta teljesen természetes, hogy amikor tud újra meg újra visszatér.

Mi vonzott a Bátor Táborban?

Mindig is kerestem azokat a lehetőségeket, ahol hasznos dolgokat tudok tenni. És mi lehet hasznosabb, mint mások megsegítése? Emlékszem, a Bátor Tábor egyik régi kisfilmjében hallottam Paul Newmantől egy olyan gondolatot, ami a mai napig itt zakatol a fejemben.  Azt mondta, nagyon szerencsésnek tartja magát, és ezért kutya kötelességének érezte mindig, hogy segítsen azoknak, akikkel kevésbé bánt kedvesen az élet. Ugyan nekem nincs Oscar-díjam, de azért én is nagyon szerencsésnek érzem magam, és jó érzéssel tölt el, ha ebből sikerül másoknak juttatnom egy kevéskét. Ha az ember tud adni, nagyon gazdagnak érzi magát. És szerintem még egyetlen olyan cimbi sem fordult meg a táborban, aki ne azt érezte volna távozáskor, hogy adni ment, de gazdagabban távozott, mint ahogyan belépett.

Sokan a Bátor Tábort Csodaországként emlegetik. Neked mit jelent a csoda?

Csodának valami olyan dolgot gondolunk, amiről nem hisszük, hogy bekövetkezhet, mégis megtörténik. Valami, amire nincs racionális magyarázatunk. Olyan dolgok történnek a kapukon belül, amit pusztán ésszel nem lehet felfogni. Gyerekek, akik hónapokat töltöttek kórházban, és ez nyomokat hagyott a testükön és a lelkükön is,  naponta többször lépik át a saját határaikat: a 9 méteres magaskötél-pályán, színjátszó foglalkozáson, amikor kiállnak egymás elé jelmezben, és kieresztik a hangjukat, vagy akár egy tábortánc közben.

Mi visz vissza a táborba évről évre?

Talán az az emberség, amit éppen a tábor egyik csodájának tartok. Egyáltalán nem magától értetődő az az egymásra odafigyelés, segítségadás, amivel egymás felé fordulunk sokszor szinte idegenként. A táborban töltött idő alatt minden táborozó hatalmas változáson megy keresztül, és az a tapasztalat, hogy ez hosszú távon is így marad. Egy önkéntes pedig szintén részese ennek a változásnak. A gyerekek számára kinyílik a világ. Kezdetben félénkek, zárkózottak, de a végén mindent bevállalnak, legyen az íjászat, lovaglás, vagy közös éneklés, mert elhiszik, hogy bármire képesek. Az, hogy „erre most van lehetőség” a táborozók életében néha többletjelentéssel is bír. Ők nem is halogatják a döntést, hanem egyszerűen szembenéznek a kihívással.

Van kedvenc tábori történeted?

Tavaly nyáron íjászat foglalkozást tartottam, és a csapatban volt egy kislány, akit nagyon legyengített a betegség és a gyógyszerek. Együtt húztuk ki az íjat, együtt lőttünk, így tudtam segíteni neki. A program végén mindenki beszámolhatott arról, hogy tetszett neki az íjászat, hogy érezte magát. Ez a lány azt mondta, hogy ő nagyon erősnek érezte magát, és nem gondolta, hogy valaha lesz benne újra elég erő megfeszíteni egy íjat. Nem csak az fantasztikus, hogy ez az érzés megszülethetett benne, hanem az is, hogy volt egy közeg, ahol kimondhatta.

(Forrás: Szerkesztőség)