Jump to content

A krónikusan boldogtalan emberek 8 szokása II. rész

2017. 04. 20. 20:00

Valószínűleg mindenki tudna említeni legalább egy embert a közvetlen környezetében, akinek negatív rezgéseit már kilométerekről érezni lehet. Az állandó picsogásra persze senki nem kíváncsi, ám az illendőség nem engedi, hogy ezt tudtára is adjuk. De vajon te nem vagy krónikusan boldogtalan? 

Ha lemaradtál volna az előző négy ismertetőjelről, itt elolvashatod! Most pedig következzen a folytatás.

A nehéz természetűek előtti behódolás. Az ember, jelleméből fakadóan kerüli az olyan szituációt, ami disszonanciát okoz a lelkében. Ez egy teljesen általános dolog, na persze itt is vannak kivételek. Vannak olyan stílussal és személyiséggel megáldott emberek, akikkel ellen a feszültség kerülők nem szívesen veszik fel a harcot, inkább fejet hajtva elfogadják bármit is mondanak, vagy egy gyengécske ellenálló próbálkozás után szintén behódolnak. Na most, az ilyen magatartás (behódoló) nem tesz jót az individuumra nézve. Egy idő után frusztrálóvá válik, hogy képtelen szembeszállni bizonyos emberekkel, ami az önértékelés csökkenéséhez vezet, illetve ahhoz az érzethez, hogy „én csak lábtörlőnek és bólogatós kutyáak vagyok jó”. Ennek kivédésére egyszerű megoldás létezik. Vegye fel arra a kis időre a másik stílusát, és vegye el „erejét” ezzel az egyszerű lépéssel.

A környezeti tényezők hibáztatása. A tipikus boldogtalan ismérve: mindenki más tehet megkeseredéséről csak ő maga nem. Lehet hibáztatni a diszfunkcionális szülőket, a „használható” társadalmi tőke hiányát, stb., ám ezzel csupán egyetlen dolgot lehet elérni, mégpedig azt, hogy az ember belehelyezkedik az áldozat szerepébe, és benne is ragad. Mit vár el az áldozat? Azt, hogy sajnálják, ápolgassák, mély egyetértést tanúsítsanak vele, és értsenek egyet vele abban, hogy a körülmények áldozata. Ezt semmiképp ne tegye! Greg Anderson azt mondta: „Amikor másokat hibáztatunk, a saját akaraterőnket dobjuk el.”

Állandó harc az önmegbocsájtásért. A legnagyobb butaság, amit tehetünk. A múltba való visszatekintés sokszor fájdalmas, és ráébreszti az embert, mekkorát vétett, de ami elmúlt, hát elmúlt, nem lehet mit tenni. Csak arra kell koncentrálni, hogy a jövő jobb legyen. Ám az állandó harc, a múltbeli tévedések és az önfeloldozás között, nem hogy átlendíteni a személyt, csak még inkább a múltba taszítja, aminek már jól ismerjük káros mellékhatásait…

Félelem az elbukástól és a hibáktól. Pedig tanulni, csak a legsúlyosabb hibákból lehet igazán. Ez épp olyan, mint a fiú példája, aki pszichoszomatikus tüneteket produkált, annyira félt attól, hogy megbukik. Mit tanácsolt a pszichológusa? Azt, hogy bukjon meg. A fiú vonakodva, gyötrődve, de megbukott, utána szabaddá vált, és többé nem kínlódott saját kényszerei miatt. A perfekcionizmus felől is megközelíthető a dolog. R. Adler and R. Proctor II fogalmazta meg remekül: „Vágyakozni azért, hogy értékesnek lássanak és megbecsüljenek, arra ösztönözhet, hogy tökéletesnek látszódj, de a megtévesztés ára nagyon magas…Hogy tudnád szeretni önmagad, ha nem az vagy, aki lenni akartál?”

 

 

(Forrás: marmalade.hu | Fotó: freegreatpicture.com)