Az a természetes, ha az idősebb generáció tagjai távoznak előbb az élők sorából. Akár már gyermekként megélhettük, hogy egy-egy nagyszülő, családtag távozott. Akikkel kevésbé bánt kegyesen a sors, az átélhette túlságosan fiatalon, hogy valamelyik szülőjét, esetleg testérét is elveszítette, és persze kerülhetünk olyan életveszélyes helyzetbe, hogy csak hajszálon függ az, hogy életben maradunk vagy sem.

A halál gondolata félelemmel tölt el minket. Még akkor is, ha alapja sincs, ha körülöttünk minden szeretett családtag és barát is él. Beszélni sem szeretünk róla, nehogy magunkhoz vonzzuk a halált. Amúgy is óvjuk saját és szeretteink testi épségét a balesetektől, sokat teszünk azért, hogy egészségünket és fiatalságunkat megőrizzük. Ha a családban volt már valaki, aki egy betegségben elhunyt, onnantól fogva úrrá lehet rajtunk az aggódás. Bármit tehetünk az egészségünk érdekében, becsülendő, de jól tudjuk, hogy nem örök érvényű.

A mi kultúránk már nem annyira természet közeli, mint annak idején volt. Azok a természeti népek, amelyek a környezetükkel teljes összhangban élnek, ott a halál az élet és a tudat része. Sőt mi több, ünnepelni való esemény. Szertartással, zenével, tánccal kísérik az elhunyt személyt utolsó útjára. A természeti népek esetében már gyermekként részt vesznek az elhunytak eltemetésének ceremóniájában, nem tabu téma, sokat beszélgetnek róla. Ezzel szemben a mi kultúránkban ez nem így van. A gyerekeket megóvjuk és kizárjuk a halál közeledtéből. Már a betegséget sem mondjuk nekik, és a halálról is rébuszokban beszélünk. Mégis tudják a gyerekek, hogy a halál leginkább a kórházakhoz köthető, a legtöbb beteg ugyanis kórházi körülmények között hunyja le örökre a szemét.

Ha a hit erős alapokon nyugszik, akkor a haláltól való félelem szinte nem is létezik. Csakhogy ma már nehéz eldönteni, hogy miben is higgyünk. A hit olyan, mint a kisgyermek életében a napirend. Kiszámíthatóságot és biztonságérzetet ad a gyermeknek. A hit is ugyanúgy biztonságot nyújt, még akkor is, ha nem érezzük a konkrét kapaszkodót. A vallás velejárója az éneklés is. Nem véletlenül, hiszen az énekkel egyáltalán nem hozható párhuzamba a félelem. Ezt a kettőt egyszerre ugyanis nem lehet csinálni.

Fogadjuk el, hogy a halál az életünk velejárója. Nem tudni kinek mennyit szabtak ki. Mivel azonban az örök életre még nincs receptünk, ezért el kell fogadni, hogy valamikor elmegyünk. Nem kell templomba járónak lenni ahhoz, hogy hívők legyünk. Azonban, ha van egy világnézet, amit magunkénak tudunk, a halál tényét is sokkal inkább elfogadhatjuk. Észrevetted már magadon, ha gondterhelt vagy, ha bánt valami és bánatodban a természetben keresel vigasztalódást, azt meg is kapod? Nem változik semmi, mégis a természet részévé válsz és láthatod az élet körforgását. Éppen ezért válj minél többet eggyé a természettel.

Akiket már megérintett a halál szele, álltak már annak kapujában, azok tudják csak igazán értékelni az életet. Élnünk kell, és ezt úgy kell megtenni, hogy az tartalmas legyen.