Ezzel a fajta túlzott optimista hozzáállással azt gondoljuk, hogy velünk az a betegség, az a baleset, rossz esemény még véletlenül sem történhet meg, ami mással igen. Milyen szerencsések vagyunk! Mi értelme van annak, hogy ilyen illúzióban ringatjuk magunkat, miközben tudjuk, hogy valójában velünk is bármikor megtörténhet hasonló? Miért verjük át saját magunkat? Miért ver át saját agyunk?

Ez amolyan kegyes hazugsága az elménknek. Ha nem létezne ez az illúzióban ringatás, akkor semminek nem mernénk nekivágni, nem kockáztatnánk kicsit sem. A vakmerőség, a bátorság által olyan dolgokat fedezhetünk fel, próbálhatunk ki, amely előre visz. Noha lehet, hogy kockázatos, de némi veszély felvállalásával haladunk és fejlődünk. Ha nem merünk kockázatot vállalni, egyre életképtelenné válunk. Végletes helyzet az, amikor annyira bátran felvállalunk valamilyen cselekedetet, gondolván a mérhetetlen optimizmusunkkal, hogy úgysem történhet baj, hogy tényleg veszélyes helyzetbe kerülünk.

Az, hogy úgy vélekedünk, jóval kisebb az esélye annak, hogy velünk történik baj, megbetegszünk, mint mások esetében, ezt még kísérletekkel is alátámasztották. Ebből a gondolatmenetből pedig az következik, hogy nem is fordítunk olyan nagy gondot az orvosi felülvizsgálatokra, elhanyagoljuk egészségünket.

Nem csak az egészségünkről vélekedünk ilyen optimizmussal, hanem autóvezetési tudásunkról. Sokunk van arról meggyőződve, hogy a másik sofőr béna, bezzeg mi ügyesek vagyunk, így aztán belekeveredhetünk nagyon rizikós helyzetbe, netán balesetet is szenvedhetünk azért, mert kockáztatunk.

Az egészséges félelem szükséges, nem árt az ember számára, habár általa kényelmetlenebbül érezzük magunkat, de ha ez társul az irreális optimizmussal, akkor lényegében egyensúlyba kerülünk. Merünk kockáztatni, de jobban figyeljünk oda saját védelmünkre.