Nem törődni magunkkal vagy ápolatlannak lenni egy dolog, a korunkat nem tudni elfogadni, és minden áron kapálózni ellene pedig egy másik. Hála az égnek olyan korban élünk, amikor előtérbe kerül az önmagunkkal való törődés, már nem nevezhető trendnek sem a szülés utáni elhízás, és az egyenjogúság terjedésével egyre kevesebb teher nyomja a vállunkat – már ami a házimunkát illeti.

Miközben egyre több nőnek adatik meg a lehetőség, hogy napról-napra elegendő időt szánjon önmagára, vannak olyanok is, akik ezt nem a testi-lelki egyensúly megőrzésére, hanem a minden áron való fiatalodás elérésére fordítják. Ráncfelvarrás itt, szemhéjplasztika ott, egy kis zsírleszívás innen, és 50 évesen néhány ruha a húszévesek boltjából. Persze „ezzel nem bántanak senkit, ha neki ez jó, csinálja, megteheti” – hangoznak az érvek.

Ez neki nem lehet jó. Lehetséges, hogy éppen elégedett a frissen végzett botoxolás eredményével és örül a szemhéjplasztikának, de hosszú távon csalódott lesz. Pár hónap múlva a botox hatása elmúlik, egy-két év múlva pedig a plasztikai beavatkozásra is ugyanúgy rányomja bélyegét az idő, és újra megjelennek a ráncok. És akkor mi marad? Egy újabb időpont a dokihoz.

A fent említett példa az értelmetlen szélmalomharc klasszikus esete. Nem igénytelennek kell lenni, igenis törődjünk magunkkal, és legyünk annyira ápoltak, amennyire lehet. De ne retusált címlaplányok jelentsék a mércét. Nem létező illúziót kergetni sosem kifizetődő.

Persze mindenki maga dönti el, hogy mi a kifizetődő. Én hiszem, hogy a boldogság az. És hiszem, hogy ha valaki az energiáit a fiatalság kétségbeesett visszanyerése helyett annak valódi megőrzésére fordítaná, sokkal boldog lenne. Nem szeretnék Coelho-i bölcsességekkel dobálózni (bár ma ez is divatos), de az igazi kihívást tényleg a belső harmónia megteremtése jelenti. És ez bizony sokkal keményebb meló, mint a plasztikdokinál tett látogatás.

 

(Fotó: pinterest.com)